U N I V E R Z U M E G Y E T E M
Éljen egészségesen! Gyógyuljon meg! Alkalmazza a természetes anyagokat! Nem csoda, hanem valóság!

Keresés a honlapon

MENÜ

Üzenőfal


Név:

Üzenet (max. 100 karakter):


Szavazás





Külföldi kapcsolataink - Barátaink


Üdvözöljük olvasóinkat!
Ebben a menű pontban szeretnénk bemutatni azokat a barátainkat akik az Univerzum egyetemnél szerezték meg tudásukat, valamilyen tanfolyamon részt vettek.
Itt mutatkozhatnak be és mutathatják be lakóhelyüket.
2008 tavaszán Erdélyben jártunk.
Itt olvashatnak tanulmány utainkról, tapasztalatcseréinkről.


Erdélyben jártunk!

2008. márciusában 2 hétig Erdélyben, Kovásznán jártunk, ahol megismerkedtünk a várossal, megnéztük a város gyógyvizes és egyéb lehetőségeit. Látogatást tettünk a Tündérvölgyi szívkórházban is. Találkoztunk emberekkel akik meséltek a város és a környék adta turisztikai lehetőségekről a gyógyturizmus fellendítésére tett fejlesztésekről.


A TÖRTÉNELEM AMI MEGHAMISÍTHATATLAN!

Kovászna fürdőváros, Orbaiszék egykori székhelye. Átlagos tengerszint feletti magassága 550-640 m. A Kárpát-könyöki (belső) medencesor délkeleti peremén, a Felső-Háromszéki medence déli sarkában terül el. Közúton a megyeközpont Sepsiszentgyörgytől 35, Kézdivásárhelytől 20, Brassótól 60, míg Bukaresttől 250 km távolság választja el.
A település valaha két különálló egységet alkotott, Kovásznát és Vajnafalvát, de már a XVI. században is egyetlen közigazgatási egységként szerepel. Fekvése egészen különleges, ha arra gondolunk, hogy délről, keletről és északról hegyek veszik körül, és csak nyugati irányban nyitott a Háromszéki-medencére. A XIX. század neves geológusa, Hankó Vilmos így dicséri Kovászna fekvését: „Gyönyörű vidék, az alföld nyílt derűjével és a hegység fenséges összhangjával.

A havasok közé mélyen felnyúló völgyből a Kovászna vize törtet le hangos csattogással. A tiszta vizű patak a községet hosszában kétfelé szeli.” A város ilyetén való fekvése mindjárt megmagyarázza azt is, hogy a területén elszórtan kerültek elő leletek egészen a neolitikumig (újkőkorszakig) visszamenőleg (szóbeli információ dr. Székely Zoltántól, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatójától).A település nevének magyarázatára többféle elmélet is született. Vannak, amelyek a legendák világát idézik, míg mások nyelvészeti szempontból keresik a magyarázatot. Volt olyan vélemény, hogy Kovászna a hindi nyelvben Kova-Asna formában varjúszállást jelent. A legnagyobb valószínűsége azonban az ószláv eredetnek van, ugyanis ezen a nyelven a “kvasna” savanyút jelent, ami utalás lehet Kovászna savanyú (szénsavas) vizeire. Egyébként Háromszéken nem ritka a szláv eredetű településnév: Lisznyó, Borosnyó, Doboly, Papolc, Csernáton, Polyán és még sok más mind azt igazolják, hogy a székelyek idetelepülése előtt itt szlávok éltek.

Kovásznának és környékének lakottsága több évezredre tehető. A már említett szórványos újkőkori és bronzkori leletek mellett jelentős a Miske-hegy meredek csúcsán (935 m) található várrom (keresse fel Tündér Ilona várát! – link: uti2). Itt sok kincskereső hullatta verejtékét, de eredménytelenül, Tündér Ilona “mérhetetlen kincse” rejtve maradt. Régészek is megpróbálták vallomásra bírni a romokat, de kevés eredménnyel. Találtak cserépedény töredékeket, lándzsahegyet és más apróbb tárgyat. Méretét és elhelyezkedését tekintve megállapítható, hogy stratégiai jelentősége nem lehetett, de minden bizonnyal egy szem volt a háromszéki ősvárak láncolatában, amelyeknek egymásra rálátásuk volt és veszély esetén jelzőtüzekkel, füsttel riasztották egymást.
1942-ben, nem messze a vártól Ferenczi István kolozsvári régész ásatásai közben feltártak egy szerény római kori épületet is, melynek építése a Kr. u. II. század közepére tehető. Ez az építmény Dacia római megszállásának kiterjedése szempontjából fontos.

A vár mindig rejtélyes hely volt, mondák, legendák övezték. Az egyik ilyen monda szerint Miske várát Bálványos várával egy aranyhíd kötötte össze, amelyen Tündér Ilona átsétált az egyik várból a másikba. Ennek a mondának a lehetséges alapját az képezhette, hogy a Bálványos – Hatolyka – Petőfalva - Kovászna mentén egy geológiai törésvonal van, amely széndioxid kigőzölgéseivel és borvizeivel valóban egy “hidat” képez Bálványos és Kovászna között. A nép fantáziája pedig határtalan.

Hosszú évszázadokon keresztül az írásos történelmi források hallgatnak Kovásznáról. Azt remélhetnők, hogy az 1332-1337 között készült pápai tizedjegyzékek csak elárulnak valamit a városról. De nem, nemcsak Kovászna hiányzik a jegyzékből, hanem az egész Orbaiszék, pedig ebben az időben a székelyeknek már itt kellett lakniuk. Csak arra gondolhatunk, hogy a jegyzék elveszett, vagy valami különleges egyházi oka van annak, hogy Orbaiszékből egyetlen település neve sem ismert. Ezt igazolja az a tény, hogy 144 év múltán az orbai székelyek ősi jogaikra hivatkoznak az erdélyi püspöknél.
További 200 évnek kell eltelnie, hogy végre Kovászna neve is megjelenjen az első írott forrásban, 1548-ban, Kowazna formában.
A későbbi Kovászna már a XVI. században magába olvasztotta a nagy Vajna-nemzetség nevét viselő Vajnafalvát. A név ma is él, mint a város keleti része. A település nagyságrendjéről az első információnk 1567-ből származik, amikor János Zsigmond fejedelem lustrájában (összeírás) 61 kapuval szerepel. Ez körülbelül 300-350 lelket jelent. Ennél a mai szemmel kicsinek tűnő lélekszámnál meg kell jegyeznünk, hogy ebben az időben Uzon (68), Alsócsernáton (68), Sepsiszentgyörgy (63) és Illyefalva (62) után Kovászna a 61 kapujával az ötödik helyet foglalta el a 96 háromszéki település sorában.
Ennek ellenére Kovásznának nem sikerült városi rangot szerezni, mint Sepsiszentgyörgynek (1427), Kézdivásárhelynek (1427), Illyefalvának vagy Berecknek. Társadalmi, gazdasági helyzete nem különbözött a hozzá hasonló nagyságrendű gelencei, zágoni vagy zabolai berendezkedéstől. S hogy mégis idővel Orbaiszék vezető községe (1876-tól járási központ, szolgabírósággal, járásbírósággal, adóhivatallal és telekkönyvvel) lett, az gyors fejlődésével és központi fekvésével hozható összefüggésbe. Demográfiai szaporulata egészen látványos.
Az 1567-es 61 kapuszám alig 35 év alatt, 1602-ben eléri a 76-ot és rá 12 évre a hihetetlennek tűnő 207-et. Ez a szám 1703-ban visszaesik 191-re, majd 1721-ben 170-re. A nagymértékű csökkenése a portáknak (37) a kuruc-labanc harcoknak, az elvándorlásnak, és az azidőtájt pusztító éhínségnek és járványoknak tudható be.

A XIX. század elején elkezdődik egy újabb látványos szaporulat. 1842-ben már 2000; 1850-ben 3110; 1869-ben 3515; 1880-ban 3628, majd az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó 1910-es népszámlálása, 1880-hoz képest egy 1803 fős szaporulatot mutatott ki, vagyis 5431 ember lakta ekkor a várost. Ez azt jelenti, hogy szűk 70 év alatt 3431 személlyel nőtt Kovászna népessége.

Az első világháború után a veszteségek ellenére is, 1930-ban 5630-an lakják a községet. Ez a szám az 1941-es népszámláláson eléri a 6276-ot; 1956-ban a 7290-et; 1966-ban a 7304-et; 1968-ban a 9702-t; 1985-ben a 11637-et; 1992-ben a 12476-ot, de a rendszerváltás után visszaesik 11252-re. Közülük 3590 román nemzetiségű.

A székelyföldi társadalmi struktúra leképeződése figyelhető meg Kovászna életében is. A kezdetek egyenlő társadalmát a XV. században kezdi felváltani a székely rendiség. Kialakul a főemberek (primores), lófők (primipili) és gyalogszékelyek (pedites) katonai társadalmi rendje. Ugyanez nyomon követhető Kovászna társadalmában is, a különböző időpontokban készült lustrák (katonai összeírás) alapján.
Kezdetben a szabad székelyek túlnyomó többségben voltak.

1614-ben Bethlen Gábor lustráján a 207 összeírt személyből nemes csupán 8, 128 szabadszékely, 51 jobbágy, 19 zsellér és 1 jövevény volt. 1703-ban a nemesek száma közel megduplázódik, 15-öt írnak össze, 117 lófőt és gyalogost, 38 jobbágyot, 8 telkes zsellért és 13 földnélküli zsellért találnak a számláló biztosok. Az 1721-es összeírás alkalmával a következőképpen oszlik meg a lakosság: 170 családból 25 nemes, számuk ismét emelkedik, 75 szabad székely az előző 117-hez képest, 49 jobbágy, 13 zsellér és 8 egyéb ember.

Az 1602-ben történt Básta-féle összeírásban a következő, általában Kovásznára jellemző családok fordulnak elő: nemesek: Asszu, Miháczi, Balog; lófők: Csutak, Fazekas, Vajna, Tusán; szabadosok: Nagy Tot, Fazekas, Cseze, Csutak, Erdős, Csala, Bog, Kupán, Tusán, Gál, Barta, Vén, Csúz, Vajna, Molnár, Becsek, Pap, Bálint, Elekes.
Az 1713-as összeírás szerint: Nemesek: Gábor Deák, Mihály Deák, István Deák, Pál Deák, Bacsó, Baltazár, Kozma, Ugron, Cseh, Kun, Mátyás, Bogdán, Katona, Keresztes, Balog, Bálint, Vajna, Pócsa, Gáspár, Serester. Lófők: Erdős, Deme, Vajna, Butyka, Szabó, Gecző, Kis, Becsek, Forró, Vén, Kóra, Balogh,Gocz, Csutak, Deák, Csabai, Bedő, Fazekas, Pál, Albu, Császár, Kövér, Beke, Magyari, Csoma, Molnár. Gyalogosok: Osvát, Tót.

Több ilyen összeírást is ismerünk a XVI.-XVII. századból, de mindeniknél ugyanaz a tendencia figyelhető meg, vagyis a nemesek számának növekedése és a szabad székelyek, főleg gyalogosok jobbágysorba süllyedése. 1764-ben Mária Terézia rendeletére nagyon tragikus körülmények között – lásd a madéfalvi véres eseményeket – létrehozták a székely határőrezredeket. Ez végképp megnyomorította a székelység életét, így községünkben is. A kovásznai katonaköteles férfiak a Zabolán székelő 8. gyalogszázadhoz tartoztak. Egymást érték a hatalmukkal visszaélő katonai hatóságok, tisztek és a polgári lakosság közötti konfliktusok.

Ilyen volt többek között a Szotyori főhadnagy zsarnokoskodása, aki nem tisztelve sem rendtartást, sem társadalmi rangot, a legdurvább visszaélésekre vetemedett. Végül, hogy a kedélyek csituljanak, 1806-ban egy katonai-civil bizottság kivizsgálta az ügyet és a zsarnokoskodó Szotyorit kérdőre vonta.

A határőrség katonai intézménye egyre tarthatatlanabbá vált. Az ellentét mindinkább elmélyült a polgári és katonai igazgatás között. A kovásznai származású Butyka Tamás nyugalmazott kapitány a határőrkatonák nevében 1846-ban egy igen haladó szellemű katonai reformjavaslattal fordult Erdély kormányzójához és katonai parancsnokához. Sajnos a javaslatból nem valósult meg semmi.

Kovásznán a székelyeken kívül, elsősorban Vajnafalván románok is élnek. 1699-ben 20 családot írtak össze. Orbán Balázs szerint a XIX. században számuk 100 körülire tehető. Földműveléssel nem foglalkoztak, mert nem volt birtokuk, főleg juhászatból, szövés-fonásból, kereskedésből éltek. Kitűnő posztókat, szőtteseket készítettek, de ami ennél is kiválóbb volt: az utolérhetetlen minőségű füstöltsajt és bőrtúró. Ma már ennek nyomait sem lehet megtalálni.

Felekezeti szempontból görög-keleti (ortodox) vallásúak, de van egy pár tucat görög-katolikus is. Náluk még létezik – igaz, kis számban – az óhitű ortodoxia is. Régi templomuk 1794-ben épült, és műemlék jellegű. Sajnos, akárcsak a kovásznai székelyek, ők is rég levetették a népviseletet, pedig Orbán Balázs szerint – aki még látta – igen gazdagon hímzett és színpompás volt. Népi hagyományaikból –ugyancsak Orbán Balázs leírása alapján – felújították a “juhászlakodalmat”, amelyet Szent Illés napján tartanak (július 20.). A 2002-es népszámlálási adatok szerint 3590 román él Kovásznán.

Kovászna lakossága az 1848-49-es forradalom háromszéki harcaiból is derekasan kivette a részét. Már a megmozdulások kezdete előtt egy 88 személyből álló nemzetőrséget állítottak fel, később a különböző csatatereken 23-an haltak hősi halált. A szabadságharc eltiprása után a katonai diktatúra (Bach korszak) és a neoabszolutizmus idején Kovászna lakossága is talán története legsúlyosabb, legsötétebb korszakát élte át. Az 1860-as években enyhülni látszott a rettentő nyomás, aminek eredményei a község társadalmi-gazdasági életében is tetten érhetők.


A mai város

Ha szerencsénk lesz, akkor láthatjuk a kitörést!

A város szimbóluma a Pokolsár, ez az egyedülálló iszapos, kénes-széndoxidos gázkitörés a Főtér keleti peremén, melyet kezdetben fürdőkúrára használtak. 1881-ben nyitották meg "Pokolsár Fürdőintézet" néven, s ezzel lépett Kovászna a rendezett gyógyfürdők sorába. A hagyomány szerint az 1700-as években ez a természeti csoda északabbra volt, nem messze az országúttól, és innen valami rejtélyes úton a központba költözött, de hagyott maga után egy „Kispokolsárt”. De mi is tulajdonképpen a Pokolsár? A geológusok szerint széndioxid kigőzölgésről van szó: a mélyből feltörő borvizet és talajvizet a gáz örvénylő és forrongó állapotban tartja. A XIX. századból több kitörését ismerjük: 1837, 1857, 1864 és 1885-ből. Ezek közül az 1837. évi volt a legnagyobb. Hankó Vilmos, Kovászna kiváló ismerője és vizeinek vegyelemzője így írja le a kitörést: „egy kemény téli estén egyszer csak megrendült a föld, az emberek rémülten futottak ki a lakásaikból.”
A Pokolsár legutóbb 1984-ben tört ki. Az iszap egyre hevesebben kezdett fortyogni, majd hatalmas erővel tört a magasba a gáz. A környék megtelt a széndioxid erős szagával, a közelben lakó emberek félelmükben a város másik végében lakó rokonokhoz, ismerősökhöz menekültek. Néhány nap múlva csillapodott a kitörés, majd minden visszatért a szokott kerékvágásba. A Pokolsár ma teljesen ártalmatlan, az idelátogatónak nagy szerencséje kell legyen ahhoz, hogy komolyabb kitörésnek lehessen a tanúja. De semmi sem lehetetlen!





Parse error: syntax error, unexpected 'if' (T_IF) in /var/www/customers/vh-100002/web/home/shp/www.shp.hu/hpc/hozzaszolas_9g.php on line 4